2009. december 6. – Mallet Quartet – world première
Mielőtt valaki megijedne, már a cikk elején leszögezném: a
Steve Reich-Amadinda koncert fantasztikus volt, a cikk során majd kiderül, mire gondolok ezzel a kissé „offenzív” címmel.
Így az írás elején külön írnék az ősbemutatóról, a
Mallet Quartet (Ütősnégyes) címet viselő, kifejezetten az Amadindának és a budapesti publikumnak szánt kompozícióról. A darab véleményem szerint rendkívül jól sikerült. A már-már „klasszikusnak” mondható reichi stílus és a klasszicizáló beütések (pl. a háromtételes forma, nyilvánvaló utalások a vonósnégyes-szerű hangzással, vagy a műsorfüzet által említett második tételbeli európai régizenére való utalások - amit mondjuk személy szerint nem igazán vettem észre...) igazán jó párosnak bizonyult, még ha a koncert után ezt a megállapításomat egyes kollégák, akikkel a folyosón összefutottam vitatták. Érvük az volt, hogy ez már nem az a Reich aki 20 éve volt. Valóban, összehasonlítva korábbi műveivel (pl. a koncert később elhangzó műveivel) megállapítható, hogy sok, az eredeti reichi stílustól eltérő hatás ér(het)te magát a szerzőt, amit aztán beépített a saját stílusába. Hogy milyen hatásokra gondolok? Minden valószínűség szerint egyrészt nem hagyta érintetlenül a
Philip Glass-i dallamos „populizmus”, másrészt az (európai) „szent minimalisták” sem: az
Arvo Pärtnél és a kései
Henryk Góreckinél tapasztalt finomságra, puhaságra, szépséges hangzásra való igényre gondolok. Természetesen nem tisztem ezt eldönteni, majd a későbbi generációk muzikológusai megteszik. Ami magát az előadást illeti, jobbat el nem lehetett volna képzelni: az amadindások a darab során rengetegszer elfeledtették velem, hogy ütőhangszereket hallok, annyira puha és egybeolvadó hangzást produkáltak. Kiemelném a darab elején lévő marimba-tremolókat, amely már-már egy vonóskar illúzióját teremtette meg számomra a hangzás tekintetében.
Azt, hogy a koncert többi darabját az írásomban bizonyos módon „leválasztottam” az ősbemutatóról, több ok is indokolja. Egyrészt ezek nem ősbemutatók, bár a
Daniel Variations először hangzott el Magyarországon (én is először hallottam, de nekem nem lopta be magát túlságosan a szívembe a Zsoltárszimfóniát idéző darab). Másrészt, sajnos más hangszerek megjelenésével megjelentek előadási problémák is, elsősorban – és szerencsére szinte kizárólag – a vonósoknál. Többször éreztem, hogy ha minimális mértékben is, de pontatlanok (ami egy ilyen fajta zenénél elég problematikus). Legfeltűnőbb a koncert záró számának, a
Music for 18 Musiciansnak a vége volt. A hegedűművésznő – sajnos neve nem derült ki a műsorfüzetből, csak annyi, hogy az UMZE Kamaraegyüttesének egy tagja – egyes pillanatokban szinte teljesen lecsúszott az egész zenei folyamatról, ráadásul intonálási problémák is fel lehetett fedezni (ami egyébként a többi vonósnál is elő-előfordult), és ronda volt a hang. Egyébként ezek a problémák alapvetően epizódjellegűek voltak, összességében nagyon jól abszolválták a feladatukat a muzsikusok Rácz Zoltán irányítása alatt. Külön megjegyzem, hogy nagyon tetszett a számomra újdonságnak számító „mászkálás” a Zene 18 zenészre alatt…
Apropó, hangszépség-hangminőség (itt lehet, hogy tulajdonképpen mindjárt megvédem az előbb leszólt előadót). Nem egészen értem, hogy ezen darabokat, amelyeket a szerzőjük akusztikus hangszerekre írt, miért kell kihangosítani (amikor a felvételeken hallhatóan nem machináltak a hangzással, tehát a zenészek bementek a stúdióba, és feljátszották a darabot). Pontosabban, miért kell az összes hangszert: pl. a 18 zenészre írt darabban bőven elég lett volna vokálokat kihangosítani. De ha már így döntenek (ami véleményem szerint rendkívül ront az élvezeten, hisz a hangszerek természetes összehangzásának a lehetőségét veszik el ezzel, ráadásul nekem a térérzetemet is zavarja), akkor legalább illene normálisan kihangosítani. A technikai résszel alapvetően nem is volt gond (eltekintve a kis zúgásos malőrtől, ami miatt a második etapot nem lehetett elkezdeni, csak pár perc buherálás után), de a hangerőket és arányokat tekintve nagy problémákat véltem felfedezni. Egy dolog, hogy a hangszerek közötti hangerő- és intenzitáseli különbség eltűnik (nyílván valahol ez cél, ha azt választják, hogy ki legyen hangosítva az előadás egy amúgy kiváló akusztikával rendelkező koncertteremben); de ráadásul az előadás a forte szakaszokban - klasszikus zenei koncertekhez szokott fülemnek - rendkívül hangos volt. Nyílván ehhez az kellene, hogy egy igazán profi, hozzáértő ember üljön a keverőpult mögött.
És ki ült a keverőpultnál? Maga Steve Reich, aki ennek köszönhetően válhatott ezen a koncerten egyszerre a legerősebb és leggyengébb láncszemmé.
Arvo Pärt
